Régen írtam, már hiányzott. A rendszeresség segíti az életemet: ha kipihenem magam, ha ki tudom számítani az órákat, ha be tudom osztani az időmet és az erőmet. Mostanában nem ez van: az idő szorításában élek és önmagammal futok versenyt. Miért? Ez egy remek kérdés, de valódi választ nem találok. Ennek egyik oka lehet, hogy a kérdés csak "remek" és nem az "igazi"...
Mostanában néha érzem, hogy gyorsabban vagy a megszokottól eltérően ver a szívem. Néha zsibbadást érzek a kisujjamban. Néha fájdalmat érzek a jobb oldalamon. Fáj a hátam.
A szívem megváltozott ritmusa félelemmel tölt el: hagyom, hogy féljek. Később eszembe jut, hogy ismét normális tempóban pumpálja a véremet, és nem találom a félelmemet.
Tulajdonképpen a haláltól félek, hogy elveszítem a gyerekeimet. Hogy nem fejezem be az életemet. Szorító, sötét, örvénylő érzet a mellkasomban. Elmúlik és jön az, hogy "így is alakulhat". Ekkor meleg-áradatot érzékelek az örvény helyén és jön a SEMMI. Megnyugszom. A torkomban, a szememben érzem a sírást, de a könnyek bent maradnak. Ismét a szorítás, de most inkább harag és elégedetlenség van bennem - magam iránt. Képek, amik jönnek és a fájdalmukat érzem. Az arcizmaim megffeszülnek, nagyon. A könnyeim megindulnak, forró cseppek gurulnak az arcomon. A szívem kinyílik. Most befejezem és folytatom a cselekvéseket. Nem az "mit miért" értelme foglalkoztat. Tudom, hogy most ez a dolgom, ez az életem. Tudom, hogy van időm, tudom, hogy be tudom osztani. Tudom, hogy képes vagyok továbblépni és élni. Nincs kérdés, csak válasz: élek.
